Jelenthetem: szerváltam és kipróbáltam a kék Floïdot is. Az eredmény: szintén siker, de másképp.

Nos, ez a Blue bizony nem bombáz olyan gumicukros retróillattal, mint a sárga. Retrónak még jó, de itten, kérem, már nincs Marcello, meg nincs Trevi-kút Anita Ekberggel. Nem, signore Mastroianni ezúttal decens mérnök, aki miután felhörpintette a felesége által a Bialettin főzött reggeli mokkát, fogja az aktatáskáját, beül a 600-as Fiatba és elindul dolgozni a gyár tervezési osztályára.

A Floïd Blue illata szintén mentol-alapú, talán némi citrussal és babahintőporral. Nagyjából  a Proraso aftersév kategóriája, de kevésbé száraz és fanyar érzetű, illetve ha az „fagyaszt”, akkor ez „csak” kellemesen hűsít. Ez a „kék” illat a bőrön nem túl tartós és viszonylag hamar halványul – ebben is különbozik a sárgáétól. Ettől függetlenül, ha illatokhoz színeket is asszociálunk, illetve színből illatra próbálunk következtetni, akkor a kék helyett szintén inkább a zöld illene hozzá. Ez az illat engem egyébként az első pillanattól fogva emlékeztetett valamire, és csak jó néhány használat után ugrott be, hogy mitől is ismerős: hasonlít a hajdani, jellegzetes formájú sötétkék műanyag palackos Derby arcszeszére (tudjátok: Végre egyszer a férfiak vezethetik a nőket az orruknál fogva). Egyébként pedig nem éget, nem csíp, illetve száraz, de azért ápol is: kiváló borotválkozás utáni arszesz nyárra, amikor egy kánikulai nap elé nézve bőkezűen, teli tenyérrel pacsizhatjuk magunkra a kellemes, nem túl erős és tartós illatot, azzal a csábító illúzióval, hogy majd egész nap úgy fog hűsíteni, mint az első pillanatokban. De mehet este, a tikkasztó nap utáni frissítésképpen is. Igazából tökmindegy – ez az az aftersév, amit tényleg lehet locsolni, büntetlenül.

Képek: Pamacs és penge