Kis copfos lánykaként gyakran figyeltem, ahogy édesapám borotválkozott. Nem volt ez olyan elkapkodott dolog nála, megadta a módját mindig.

Fiókjából előszedte a Figaro borotvapengét, a lehúzó nyelet – amit ő csak vakarónak hívott – kirakta mellé a borotválkozó pamacsot, a Barbon borotvakrémet és egy rózsaszínűen csillogó követ, amit minden alkalommal használnia kellett, ha megvágta magát. Néha nem volt elég éles a pengéje, akkor az ajtókilincsre akasztott egy zsinóron fityegő valamit, amibe a pengét helyezte és fel-le húzogatva megélezhette. A sparhelt vízmelegítőjéből meleg vizet vett a lavórba, és nekilátott. Ingét levette, mezítelen felsőtesttel állt a tükör elé és a krémet alaposan felhabosította az arcán. Én tenyeremre támasztott fejjel könyököltem és figyeltem. Tudtam, hogy hamarosan kapok egy kis habot az orromra a pamacsról. Figyeltem, ahogy arcának ráncait megfeszíti, néha levegővel pumpálva fel pofazacskóját. A fintorok, amiket csak ilyenkor láttam rajta, nevetésre késztettek. Élveztem a penge alatt sercegve elvágott szőrszálak hangját. Minden lehúzás után meglötykölte a borotvát a vízben, apró habkupacokat hagyva a lavór vizében. Bajszát az idő és a nikotin színezte meg. Csak mutatóban volt a sárgult és ősz szálak közt barna. Kis fekete ollójával formára igazította húsos ajkai felett a bajuszt. Soha nem láttam még képen sem mezítelen arccal. A borotválkozás befejezése mindig egy prüszkölő arcmosás volt. Soha, senkit nem láttam úgy arcot mosni, ahogy ő tette. Két tenyerének élét összefogva merített a lavór vizéből és amint az arcába locsolta, mindjárt bele is fujt a vízbe, amitől - ha elég közel ültem kis székemmel hozzá - még én is kaptam. Azután a kis vérző helyekre nyomta a rózsaszín timsódarabot. Biztosan csípte, de arca sem rezdült. 

Apám egy áprilisi délután megborotválkozott. Azután lefeküdt a kis heverőre a konyhában, egy kis délutáni szunyókálásra. Örökre elszenderült.

Nem várhatta meg, hogy férjhez menjek és nem élte meg unokái születést sem. Pedig megígértem neki, hogy ha egyszer fiam születik, az ő nevét fogja viselni. Mert mindig fájlalta, hogy hat testvérem egyetlen gyermeke sem kapta ezt a nevet.

Hiányzott és ma is hiányzik, de talán mégis velünk van…

 

Két évvel ezután megszületett a nagyobbik fiam.

Első reggel, mikor ketten maradtunk a babával otthon, szépen tisztába tettem őt és kényelmesen elhelyezkedtünk a franciaágy szélén a reggelihez. Anyatejes baba volt, tehát egységben összefonódva ültünk és élveztük ezeket a gyönyörű perceket.

Egyszer csak a szobaajtó kinyílt. Először azt gondoltam, talán a védőnő érkezett, de mivel nem jött be senki, és az ajtó sem tárult fel, nem törődtem vele. Ám valami nagyon furcsa érzés kerített hatalmába és mindjárt Édesapám arca villant fel. Percekig tartott a furcsa érzés, és kicsit meg is dermedtem. Láttam, hogy kisfiam átveszi ezt a feszültséget, elengedte a mellem és rám emelte arcát. Most már egyre biztosabban éreztem apám jelenlétét, és a furcsa félelemszerű dolog is enyhült. Szerettem volna hinni, hogy eljött és megnézte az unokáját. Szerettem volna érezni, amint szokásához híven, homlokon csókol bennünket. Jó lett volna még egyszer érezni érdes tenyerének simítását és kezébe adni gyermekemet. Elszorult a torkom, de megszólaltam: „Ő Gergely, a kis unokád! Emlékszel? Megígértem neked, hogy a neved fogja viselni.”

Nem tudom az óta sem, hogy csupán a képzeletem játéka volt e, de még percekkel ezután is éreztem, mintha nézne. Aztán elmúlt. Csupán a megszokott Barbon borotvahab illata maradt az orromban, szinte egész délelőtt.

Soha többé nem nyílt ki a szobaajtó csak úgy, magától.