Vessetek meg, én bizony szeretem az elefántcsontot. Azt is tudtam, hogy előbb-utóbb találok majd olyan, használatra megfelelő állapotban lévő régi borotvakést, amelynek ebből készült nyele van. Ez sikerült is – sőt, nem is akármilyen hal akadt a horogra.

Tudom persze, hogy a huszonegyedik században elefántcsontot kedvelni nem menő. Mindenkit megnyugtatok azonban, hogy akkor sem lőnék elefántot, ha vadász lennék, és már tényleg nem tudnék mit kezdeni a pénzemmel. (Tudok olyan bankárfeleségről (!), aki már nem egy elefánton van túl.) Nem, elefántvadászatból nekem bőven elég Kittenberger Kálmán meg Széchenyi Zsigmond, nyomtatásban. Illetve „új” elefántcsontot sem vennék, de ha pre-CITES vagy antik ivoárról van szó, az azért mégiscsak más. Ha ez álszentség, akkor vállalom, és mindezeknek megfelelően nemcsak, hogy nem tudtam, de még csak nem is akartam a kísértésnek ellenállni, amikor ezt a borotvakést az Ecserin megláttam. Az az érdekessége ugyanis, hogy nem csak a nyele van elefántcsontból (már ez sem túl gyakori, főleg a repedésmentes, tökéletes állapotú), hanem a penge nyaka és farkincája is.

Merthogy nem egyszerűen kétoldalt rászegecselt lapkákról van szó – készültek így anno drágább modellek, ezeken elefántcsonttal vagy gyöngyházzal díszítették az acélt –, hanem egy egyetlen tömbből készült darabról, amely kétoldalt előbb közrefogja a penge rövidített nyakát, aztán folytatódik a farkincában, amely ráadásul maga is mini elefántagyarra hasonlít. Ez a megoldás már jóval ritkább, a leggyakrabban sheffieldi Rodgers & Sons borotvákat lehet látni ilyen nyakkal és farokkal, de könyvben találtam képet hasonló Henckels Zwillingről is, és persze más márkák is készítettek azért. Mivel ezek eleve drágább darabok, luxusmodellek voltak, értelemszerűen kevesebb készült, és mára kevesebb is maradt belőlük.

Ez az én borotvám elég rejtélyes, csupán a Garanti felirat van rajta, így kideríthetetlen, milyen gyártmány lehet – igaz, a szó írásmódja franciás, és a Thiers-Issard-osan háromszögű nyélvég is utalhat ilyen származásra. Az biztos, hogy XIX. századi, és jellemzői (half-hollow penge, szögletes hát, a váll-nyak átmenet kiképzése) alapján ott is leginkább a 70-es, 80-as évekre tenném. Akkortájt már igencsak felfutóban volt a celluloid, de a drágább modelleket továbbra is készítették elefántcsont- és gyöngyház-, vagy ritkábban teknőspáncél-nyéllel (na, ezt is szeretnék majd, egyszer...).

A Garanti persze nem ebben az állapotban leledzett, a rozsdásabb és mattabb 4/8-os pengét Salmo barátom hozta ilyen szépen rendbe, a korhűség kedvéért azért némi patinát is meghagyva rajta, illetve a nyélpaneleket is megpolírozgatta, de csak óvatosan (az elefántcsont-nyelek a létező legvékonyabbak, amiket borotvakéseken találni lehet, és 100+ év után érdemes óvatosan bánni velük, mert főleg a szegecseknél könnyen megrepedhetnek). Már csak bőrön kell megfennem, és most, a hétvégén fel is avatom. Ujjé!

Kép: PésP