Az első, március végi De Vergulde Hand-poszt óta eltelt némi idő (hogy az ottani focis vonalat is továbbhúzzuk kissé: azóta csodák csodájára még mindig ugyanaz a szövkap, illetve megtudtuk, hogy létezik olyan, hogy Anzsi Mahacskala), én pedig nemrég megkaptam a márka borotválkozás utáni balzsamát is.

Aki engem ismer, az megmondhassa, hogy fölöttébb politikailag korrekt gyerek vagyok. De nagyon nem könnyű ám ezt úgy, hogy emellett az irónia, a szarkazmus és a cinizmus nemes hagyományait is örömmel ápolnám. Mert hát mindannyian tudjuk, hogy a politikai korrektség azért roppant unalmas dolog, és néha igenis jólesik gunyorkodni, kárörvendeni, előnytelen sztereotípiákon lovagolni. Szerinted nem? Na, akkor mars hátra és nézz csak magadba.

Nomármost Hollandiáról és a hollandokról az utóbbi egy-két hónapban nekem főleg két dolog jutott eszembe. Az első ez a zseniális videó, amelyből elég az első harminc másodpercet megnézned, de azt kötelező, és hanggal. Nincsenek rá szavak, olyan szép, de akkor is fölnyerítettem a röhögéstől, amikor baowah kolléga a Robogó blogon, a vonatkozó posztban ezt írta: „A fogyatékosnak tűnő, de csak holland szereplők”. Apukám, csillagos ötös.

A második, hogy a feleségem valamelyik Hollandiából érkezett munkatársa hozott neki ilyet.

Nem tudom, a magas hollandi gasztronómiában hogy hívják ezt a remeket, de hogy mindenki számára világos legyen: ezek itt gyufaskatulya-méretű dobozkák, és többféle tortadara van bennük, amit a hollandok össznemzetileg a reggeli vajaskenyérre szórnak. Mondom, a vajaskenyérre. Hát most őszintén, mit érdemel az ilyen nemzet? Nem is csoda, hogy ilyen videók születnek. Külön örömöm és személyes büszkeségem, hogy nálunk azóta érintetlen a készlet: még a gyerekek se nyúltak hozzá!

Szóval ilyen, ideiglenesen súlyos előítéletekkel terhelt hangulatú ligában kellett most indulnia a De Vergulde Hand, az Aranykéz borotválkozás utáni balzsamának. Jelentem: a balsem talpon maradt, visszaállította a helyes egyensúlyt, és sikeresen megvédte a tulipános mundér becsületét.

Nagy, 100 ml-es fejreállítható tubus, a sárga-kék dizájn már ismert a szappantól, az illata is ugyanaz, lássuk mit tud. Leginkább arra voltam kiváncsi, csíp-e, mert többen is jelezték, hogy őket igen. Hát engem is. Nem nagyon, nem erősen (valamivel halványabban, mint egyes Scodioli-szappanok), nem túl tartósan, de érezhető némi csípés. Elkezdtem alaposan tanulmányozni az összetételét, és a magam inkább nyelvész, mint vegyész képességeivel leginkább az Amyl/Hexyl Cinnamal volt az, amin megakadt a szemem. Merthogy a cinnamon ugye fahéj, amiről el tudom képzelni, hogy valamilyen származéka felelős lehet a csípésért.

Utánanéztem, a cinnamal fahéjaldehid, illatanyagként használják, és állítólag erős allergén. Na, ez lehet a hunyó, mindazonáltal engem nem különösebben zavar, főleg, hogy maga a balzsam amúgy kifejezetten jól működik. Felszívódós fajta (elég meleg volt tegnap, mégsem csurgott az arcomon), kézről sima meleg vízzel lemosható, és egy nem túl tartós, a szappannál már megismert kellemes illattal bír.

S akkor jöjjön most a lényeg. Már a korábbi cikkben is említettem, hogy ez az illat emlékeztet valami nyolcvanas évekbeli odőrre, de akkor még nem jöttem rá, mi az. Hát kérem, most már megvan, rájöttem, boldog vagyok. Az a rendszerváltás előtti termék, amelynek pont ilyen illata volt, nem más, mint a Caola által gyártott, zöld-sárga Panatta. Nagy termékcsalád volt, a legismertebb talán a tégelyes sportrém lett, de volt belőle dezodor, borotválkozószer, minden. A  nosztalgiázni is szeretőknek pedig itt van néhány korabeli Panatta-reklám – ha másról nem, erről majd biztos sokaknak beugrik.