Van a Gillette-nek egy abszolút kultikus darabja: a Fat Boy. Többedmagával minőségi terméke a márka talán legjobb időszakának, mégis messze a legkeresettebb modell, és mindig kétszer-háromszor annyiba kerül, mint azonos állapotú modelltársai. Hogy ez indokolt-e, vagy sem? Nézzük meg együtt.
A Fat Boyt alig négy éven át, 1958-tól 1961-ig gyártották (a képeken látható egy E4-es dátumkódú, azaz 1959 IV. negyedévéből származó darab, és egész kivételesen nem saját szerzemény, hanem az én jó Moha barátom lepett meg vele) A Gillette első állítható borotvája volt, hivatalosan az Adjustable 195 nevet viselte. Az állíthatóságot ugyebár az jelenti, hogy egy, a fej alatt elhelyezkedő gyűrű forgatásával állíthatjuk a föl-le mozgó tartólap és a fölötte lévő pillangószárnyak közötti távolságot, illetve ezáltal a közöttük elhelyezkedő penge hajlásának ívét, azaz mindennek végeredményeképp az él dőlésszögét és valamennyire a peremtől való távolságát.
A feje gyakorlatilag ugyanaz a TTO (turn/twist to open) fej, mint amit a '40-es évektől gyártott Aristocraton (a legelső pillangós nyitású Gillette) és Super Speeden már megismerhetett a nagyérdemű, és amely a kétrészes Tech-fej továbbfejlesztett, „automatizált” változata.
Beceneve természetesen onnan jön, hogy viszonylag rövid és tömzsi nyéllel rendelkezik, s ez jelentős, 80 g-os tömeget is ad a borotvának. Természetesen rézből készült, vastag és tartós nikkelezéssel. A fogása jó, a nagy súly egyenletesen oszlik el, s ez jó egyensúlyt ad. 9 fokozatban állítható, az 1-es a leggyengédebb, a 9-es a legagresszívabb beállítás. A fokozatok számaiban lévő fekete festés megléte vagy hiánya a mai Fat Boyok árát illetően komoly vízválasztó.
A kultuszban szerepet játszik a Fat Boy még Gillette-viszonylatban is látványos és ötletes, valóban csak a modellre jellemző doboza. (A fedeles, zsanéros műanyag dobozok az '50-es évektől váltak általánossá a Gillette-nél, és onnantól nem csak modellenként, de modell-generációnként is hihetetlen változatossággal és ötletességgel tervezték a csomagolásokat – egészen a költséghatékony, bliszteres dekadencia beköszöntéig.) Legkarakteresebb vonása a fedélen kialakított nagyító, aminek egy borotva dobozán aztán az égvilágon semmi funkciója nincs, a modellt viszont kilométerekről felismerhetővé teszi, és némi titokzatosságot is hordoz. Az egyik zsanért ráadásul rugóval látták el, így a gombot benyomva a fedél magától fölnyílik – ennek sincs különösebb haszna, de ügyes hozzáadott bigyó-értéket ad, márpedig, mint tudjuk, a felnőtt férfiak is szeretik a játékokat, sőt.
A Fat Boy használati értékben, minőségben, alaposságban semmivel sem nyújt többet, mint utódja, a Slim, így ha valakinek a Fat Boy kultusza nem, csak a tiszta használati érték számít, az a neves felmenő árának töredékéért gyakorlatilag ugyanazt megkapja, ha a Slimet választja. Nincs mese, a Fat Boy a presztízsét leginkább a Gillette-mértékkel nézve rövid gyártásnak, a márkatörténeti elsőségének, a „húsosságának”, és a marketingszempontból szerencsés névválasztásnak köszönheti. Ez a név ugyanis – amelyet a Harley-Davidson egyik, szintén kultikus modellje is visel – olyan termék képzetét kelti, amelyet a ma (nem csak a borotvabizniszben) általános „használd egy darabig és dobd el” szemlélettel ellentétben sok és jó anyagból, tartósra, az „örökkévalóságnak” építettek. Az elpusztíthatatlanság érzetének pedig ára van. Főleg, ha a termék tényleg nyújt is érte valamit – márpedig a Fat Boy azért valóban nagyon jó borotva.
Képek: Pamacs és penge
Utolsó kommentek