A Késportál fórumában Farkas Péter késkészítő (akinek ezúton gratulálok, ugyanis a neves Böker márka El Héroe néven gyártani kezdte egy modelljét – nem kis dolog ám!) tett említést erről a családi örökségéről, én pedig megkértem, hogy néhány képpel illusztrálva meséljen róla bővebben – ugyanis története van, méghozzá olyan, ami igencsak jellemző a mi XX. századunk közepére...
Nagyapám kovács volt. A II. világháborúban tüzérként szolgált, utána szovjet hadifogságba került. Több, mint három évig élvezhette az oroszok „vendégszeretetét”. Azt hiszem, a genfi egyezményt később írták alá (nem mintha sokat számított volna), és abban az időben a „Szovjet és Magyar nép megbonthatatlan barátsága” sem volt még közismert fogalom. Ezek a hadifogolytáborok gyakorlatilag munkatáborok voltak, a Sztálin és Hitler által közös erővel megfogyatkoztatott szovjet munkaerőt voltak hivatottak időlegesen pótolni. Sztálin idejében egy átlagos szovjet honpolgár hétköznapjai sem teltek túl vidáman, így valószínűleg el sem tudjuk képzelni az emberszámba nem vett hadifoglyok (legyőzött ellenségek) megpróbáltatásait.
Kovács szakmájával nagyapám értékes és hasznos embernek számított, és a helyi kovácsműhelyben e minőségében is tevékenykedett. Ez valószínűleg némi feketemunkára is adott lehetőséget, mert a táborban voltak polgári személyek, akikkel cserekereskedelmet lehetett folytatni (bár gondolom néhány őrrel is). Bár ők sem voltak bővében az élelmiszernek, de e lehetőségnek és szívós szervezetének köszönhetően nagyapám (néhány időszakot leszámítva) az átlagot meghaladó általános egészségi állapotnak örvendhetett. Ezt persze adott esetben az őrök drasztikus hirtelenséggel dolgozták le jóval az átlag alá – ehhez elég volt lekésni a reggeli létszámellenőrzést.
A kovácsműhelyben volt egy ismeretlen eredetű, érdekes acéltömb (az én feltételezésem szerint valami német hadizsákmány). Nagyapám volt annyira kreatív, hogy levágott belőle egy darabot és megpróbálta kovácsolni. Azt tapasztalta, hogy nem működik a bevált módszer, a megszokott kovácsolási hőmérsékleten az acél szétfröccsen, szétesik, csak „pirosmelegen” tudta kovácsolni. (Később kiderült, hogy az acél rozsdaálló, ami abban az időben azért nem volt túl elterjedt.) Ebből az acélból kovácsolt magának borotvát. A már halovány családi emlékezet szerint a köszörülést egy másik borotva fejében, a tábor más műhelyében vagy a táboron kívül végezte el valaki. Később – már idehaza – a sárvári Balla késes köszörülte át a holkert (a penge homorú felköszörülését nevezik így, P&P). Annyira meg volt elégedve a minőségével, hogy egyszerre három másik borotvát ajánlott érte cserébe.
Nagyapám 1948 októberében térhetett haza a családjához. Csomagjában ott lapult a lágerben készített borotva is. Édesapám akkor hat éves volt, és nagyapámat csak az elbeszélésekből ismerhette. Amikor pelyhedzeni kezdett a szakálla, ezzel a késsel tanult meg borotválkozni, jelenleg pedig én, a „legkisebb unoka” használom, és természetesen szent ereklyeként őrzöm. Ha majd a fiam felnő a feladathoz, talán ő is ezzel fog borotválkozni…
Nagyapámat Farkas Jánosnak hívták. Idén július 20-án lenne 100 éves.
Farkas Péter
Utolsó kommentek