Múlt héten hívták föl a figyelmemet a Fortepan-archívumra. Napokra lekötött és hosszú időre rabja lettem.

A Fortepan egy privátfénykép-gyűjtemény, majd' ötezer fotóval, segítségével szépen végiglépkedhetünk Magyarország XX. századán, méghozzá a lehető legcivilebb szemmel. Emlékeztek, volt valamikor a Filmmúzeumon egy Privátfilmek vágatlanul című sorozat (persze lehet, hogy még most is van, de a mi szolgáltatónk levette, vagy valahová elpakolta a csatornát – nem fér be nála a másik 60 közé...), na, ez hasonló, de még jobb, mert a fotókat csak addig kell néznünk, amíg érdekelnek, míg a filmek bizony néha már unalmassá tudtak válni (ráadásul régebben értelemszerűen még nem is volt privát szupernyolcasozás, fényképezés viszont már igen). A lényeg azonban ugyanaz: különböző korok, helyszínek, ismeretlen emberek, apró-cseprő magándolgok, tárgyak és események hangulata, mindez az egész évszázadon át. Aki erre általában is fogékony, netán célzottan egy-egy korszak szerelmese, az lubickolhat az archívumban rendesen. (Egy dolgot sajnálok csak: hogy a képek nincsenek címkézve, úgy sokkal használhatóbb lenne a gyűjtemény. Persze nyilván a jelenlegi készlet digitalizálása és archiválása is irdatlan munka volt, a készítőknek mindazonáltal érdemes lenne megfontolniuk egy címkézőcsapat létrehozását. Én akár már jelentkeztem is.)

Természetesen különös figyelemmel kerestem a Pamacs és penge témájába vágó képeket, és aki keres, az talál – s bár az általam remélt, hajdani borbélyműhelyeket ábrázoló fotókat ugyan sajnos épp nem, de azért ezek sem megvetendők, sőt. Az első, a címkép egy hetvenes évekbeli fürdőszobai csendélet, pamaccsal és tükrökkel. Ez a kerek talapzaton összevissza forgatható gömbtükör emlékszem, nagyon népszerű volt, stílusában, hangulatában pedig tökéletesen passzolt a homokóra-formájú, műanyag Pille székhez – utóbbi is megvan, ugye?

Az alábbi képeken pedig – és ez egy kicsit akár a Fortepan-gyűjtemény mottója is lehetne – valaki, valamikor, valahol... – ezúttal borotválkozik. Az első kettőre már nem emlékszem, milyen éveknél találtam rá, tán a negyvenes-ötvenesekben készülhettek.

Amit érdemes megfigyelni, az a borotválkozósityka ötletes használata: a kapszli a minden bizonnyal olajozva és hátrafésülve hordott – tehát fönt elég hosszú – hajat, mint zavaró tényezőt hivatott a penge útjából biztonságosan távol tartani. Az asztalnál történő borotválkozás pedig vakáció hangulatát kelti: emberünk talán fővárosi értelmiségi, aki Szigligeten nyaral, a tornácon borotválkozik és ha épp nem a tükörbe néz, akkor a Balatonra és a badacsonyi szőlőkre lát. Ennek kapcsán pedig szabadjon újfent megemlítenem, hogy az összes egyéb változat közül a késes borotválkozás rendelkezik messze-messze a legnagyobb szabadságfokkal: mosdó és folyó víz sem feltétlenül kell hozzá. A habot és a pengét ugyanis simán kenhetjük az alkarunkra vagy a csuklónkra, és így tényleg csak egy tükröt kell támasztani vagy akasztani valahová. Akár diófa alsó ágára, egy szép, napos nyári reggelen. Kiváló hangulata van, érdemes kipróbálni.