Köszönjük szépen az érdeklődő, aggódó, noszogató üzeneteket, megvagyunk, csak egyrészről dolgozunk, másrészről tényleg kissé lelültünk... A meló némileg szezonális, és van úgy, hogy hullámzik a kedv is, mindazonáltal arra is rá kellett jönnöm, hogy egy blog és annak viszonylagos népszerűsége már felelősséggel is jár... Ez persze jólesik, de egyben picinkét nyomaszt is. Egy szó, mint száz: élünk! És jövünk! Most rögtön egy zseniális fotóval és egy csöpp irodalommal.
A kép Széchenyi Zsigmondot ábrázolja Afrikában, 1928-29 fordulóján, a sátra előtt borotválkozva. Hűséges olvasóm, VM küldte, és a Csui!... (Afrikai vadásznapló, 1928. október - 1929. április) harmadik kiadásában (Bp., 1944 Atheneum, szerző kiadása) lelte. Ez a fotó nekem különösen kedves, ugyanis nemhogy szeretem, de még ma is rendszeresen olvasom Széchenyi Zsigmond műveit, nyaralásra például biztos viszek magammal. Meg is kerestem a saját kötetemben: nekem a Csui!... 1966-os kiadása van meg, és abban is szerepel ez a kép, Tábori csendélet címmel. Parafakalap, habos pamacs, láda-asztal, utazótükör, törölköző az ölben és egy biztonsági borotva képezi a felszerelést. Az Elefántország című, vadásznapló-jegyzeteket összegyűjtő műben találtam egy vonatkozó kis történetet is, A szitutunga című fejezetben, amelyben a szerző a Viktória-tó szigetein vadászik erre az antilopfajtára.
* * *
A hazahajózás csak némileg enyhített mása volt a kihajózásnak. Ráadásul még érzékeny veszteség is ért útközben. Immár tapasztalatból tudván, hogy a keresztrejtvény hatástalan ellenszere a tengeribetegségnek, most azzal akartam szórakozni, hogy négynapos szigeti szakállamtól megszabadítsam magam. Előre kell bocsátanom, hogy van - azaz volt - egy fehér zománc bádog mosdótálam, leszíjazható fedéllel. Ez a legjobban bevált expedíciós mosdófelszerelés, mert mosdás végeztével minden szerszámot – szappant, szivacsot, borotvát, fésűt – egyszerűen beledobálok, rászíjazom a fedelét, és már készen is vagyok.
Borotválkozni akarván, felszólítottam inasomat, Mohamedet, a Hitler-bajuszú, cigarettáim iránt ellenállhatatlan vonzalommal viseltető, de különben hasznavehető nairobi gigerlit, merítsen számomra egy lavórra való Viktória-vizet. Merített is, vagyis csak akart, mert a víz sodra kikapta kezébõl a tálat, összecsaptak felette a hullámok.
Itt hagyott szeretett mosdótálam, örök álomra süllyedt a Viktória-Njanzába, miután hat afrikai expedícióm hű társa volt, bajban és örömben egyaránt. Mintha régi jó barátomat vesztettem volna el.
A tálba való sokféle vacakot el kellett pakolni. Nem tudtuk hová. Mohameddel ketten teletömtük zsebeinket, közben eltűnt a hajkefém is. Nyilván a lavór után vetette magát.
Még ezt is szívesen elszenvedném, csak szitutungám lenne! Pedig már aligha lesz.
(Bukakata, 1934. február)
Zsiga bácsi, jó, hogy vagy nekünk.
Utolsó kommentek