Ez itten egy barátom pamacsa és esete, és igazából nincs is benne sok tanulság, bármelyikőnk belefuthat ilyesmibe. El kell könyvelni, hogy a) a pamacs bizonyos tekintetben olyan, mint a bor, ami ugye néha még a legdrágább parafával is dugós lehet, és erről nem a készítője tehet, b) a magyar posta (igen, kisbetű) meg olyan... – amilyen, inkább ne is ragozzuk.

Mint a képen is látszik, egy Simpson Classicról van szó, 2-es méretben, best badger minőségű szőrrel. Kis Simpson-egyszeregy: az egyik – méltán – legnevesebb, patinás angol márka három szőrkategóriával dolgozik, ezek lentről fel: pure, best és super badger. A Classic modell a kicsi, alacsony, vastag és tömött pamacsok jeles képviselője: a köteg átmérő/magasság aránya 1:2 (22/44 mm), és az egész csupán nyolc és fél centi magas. (Egy fokkal azonban még így is karcsúbb, mint a kategória márkákon átívelő zászlóshajója, az abszolút Simpson-kedvenc Chubby, amely egész egyszerűen a pamacsvilág angol bulldogja.)

Na szóval, visszatérő kuncsaftként egy USA-beli, kipróbált, jónevű wetshaving webshopból vásárolta, 108 dollárért, plusz 12 dollár postaköltség. A borz elindult, de a tracking number már nem igazán működött, aztán jól nyoma is veszett – nem kevesebb, mint 40 napra. Itt ízlés szerint vegyétek Medárdot, a Musza Dagh-ot vagy a csendesség negyven napját – neki szerintem persze egész más dolgok jutottak az eszébe. Annyi azért látszott, hogy leginkább itthon veszett nyoma, elkezdődött hát a telefonálgatás, posta, Orczy téri vámhivatal... A nagy nyomozás azért meghozta az eredményét: bár senki sehol nem tudott semmiről, az utolsó telefonoffenzíva után érdekes módon hirtelen megérkezett a Simpson. Persze nem ingyen: nem csúszott át, és kapott vámot meg főleg ÁFÁ-t, azaz plusz párezer forint költség. De legalább megvan! Az öröm azonban hamar lelohadt, konkrétan az első használat után: hullik. Egy shedder, ahogy az angolszász fórumokon mondják. De nem ám csendesen, hanem rendesen hullik: minden borotválkozás 6-8 szállal jelent kevesebbet. Tanúsíthatom ezt én is: megkaptam ugyanis kontrollra, és mindhárom alkalommal, amikor (teszem hozzá: örömmel) használtam, kijött ez az arány.

Visszaküldeni nem érdemes, mert az újabb postaköltséggel járna, és már így is annyi pénz és idő van benne, hogy a fene sem akar ezzel foglalkozni többé – érthető. Jómagam azt javasoltam neki (nem a fenének, hanem a barátomnak), hogy használni, használni, használni. Ha ugyanis vitrinbe teszi, akkor valahányszor ránéz, a fönt ismertetett macerasorozat és a kevéssé boldog végeredmény jutnak majd róla eszébe. Ha viszont használja, akkor a rossz érzések majd szép lassan halványulnak, hiszen helyükbe lép majd az a jó, az a megnyugtató „legalább leeszem a jussom” érzés, amely – valljuk be – ilyen esetekben nem csak a legszebb vigasz, hanem gyakorlatilag az egyetlen is. Ráadásul az sem lehetetlen, hogy a hullás szépen csökken és megáll – bizony, van rá példa. S már csak azért is kár lenne nem használni, mert kalandok és vedlés ide vagy oda: ez a Simpson Classic bizony hihetetlenül jól dolgozik ám.

Kép: P&P