Egyperces, vagy inkább félperces. A szerző kedves engedélyével.
Apám borotválkozó dobozát a spájzban találom meg, két hónappal a temetés után. A legfelső polcon van, egészen a falig benyomva, egy kekszes bádogdoboz. Poros, rég nem nyitotta ki senki. Kinyitom. Zsírpapírba csomagolt szappan, becsukott csontnyelű borotva, borzszőr pamacs repedt porcelánnyélben, egy hosszú, összetekert fenőszíj.
A bádog tető aljára ragasztva egy recésre vágott szélű fénykép, fehér-fekete, apám van rajta, borotválkozik. Nem tudom, mikor készülhetett, én soha nem láttam őt szakáll nélkül.
Sokáig nézem az arcát.
Kimegyek a fürdőszobába, kiviszek egy műanyag tálat. Vizet teszek bele, megúsztatom a szappant, habot verek. A pamacs hullatja a szőrét, fehér és fekete sörték keverednek a habba. Nem törődöm vele, apám fényképét egy csepp habbal a tükörre ragasztom.
Sokáig nézem a saját arcomat.
Megfogom a sárga csontnyelet, kinyitom a borotvát, kipróbálom a körmömön, éles. Megnedvesítem a szíjat, húzogatom rajta a pengét, nem tudom jól csinálom-e.
Abbahagyom, bekenem habbal az arcom. A képet nézem, apám ujjait a borotva nyelén, felemelem a borotvát, oldalt a nyakamhoz érintem, hajszálvékony hideg csík a bőrömön. Az arcomat nézem, a fehér habot, apámra gondok, arra, ahogy utoljára megfésültem a szakállát.
Sóhajtok, elveszem a pengét a nyakamtól, az arcomhoz illesztem, próbálom úgy tartatni, ahogy apám a képen.
Nem tudom egészen úgy tartani.
Lerázom a borotváról a habot, a csap alá tartom, sokáig mosom a pengét.
Apám képe közben lassan elkezd lefele csúszni a tükrön, vékony habcsík marad utána. Tudom, hogy mindjárt be fog esni a kagylóba.
Utolsó kommentek