Szép Ernőről egy említés erejéig volt már itt szó, bár az akkor még csak nagyon áttételesen kapcsolódott a témához. Sebaj, majd most. Kiváló hangulatfestés 1913 januárjából, azaz egészen pontosan száz évvel ezelőttről.

A borbélynál ülök, vagy a hogy az önzők mondják; a borbélyomnál. (Az önző úgy érzi, hogy a borbély az övé, csakis és kizárólag az övé, a borbély az üzletét és az isten a borbélyt csupán neki alapította. No de a borbély is azt mondja rólam: a vendégem. Semmise vagyok, semmi más keresnivalóm nincs a földön, semmi rendeltetésem, csak hogy az ő vendége legyek.)

A borbélyomnál ülök. egy elegáns amerikai székben ülök, a melyben nem kell izegni-mozogni; hogy jól elhelyezkedjem, a szék izeg-mozog helyettem, mikor belőle az előző úr felkelvén s a segéd az ülőpárnát megfordítván, beleültem. Különféle rugók és karok mozdulnak meg, ijedt tagjaim egy kicsit tétováznak, azután azon veszem magamat észre, hogy a lábam kényelmesen kinyújtóztattam, a nyakamat hátranyújtottam s a fejem egy kis félholdalakú vörös bársonypárnán nyugszik.

Szemben velem nagy, tiszta tükör, hogy belenézzek, míg borotválnak, s gyönyörködjem arczomban, a mely természetesen a legérdekesebb az egész világon. A tükör alatt keskeny márványpolcz, azon olló, fésű, kefe, hajnyíró-gép, puder, timsó-block, hajviz, Eau de Cologne fecskendő, minden boszorkányszere a borbélyságnak.

A tükörbe nézek, mert muszáj, látom, hogy a segéd a nyakamba dugja a szalvétát, mint a kis gyereknek ebéd előtt, egy félperczig a kisgyerekkorra gondolok, (mintha egy messzi-messzi, eltűnő szánkó csörgőit hallanám) a segéd eközben megkeverte a habot, a képemre felhőzi, egyszerre fehérszakállú aggastyánt csinált a kis gyerekből.

Már érzem a kést is a fülem mellett, a hol a borbélyok a munkát elkezdik, bágyadtan neki eresztem magam ennek a mindennapos kényelmetlen és fölösleges érzésnek. A tükörbe nézek, mert másfelé nem nézhetek, látom magamat, de nem nézem magamat, nem igen szeretek a magam szemébe nézni, mikor így, összejövünk, én meg én, csak panaszkodni tudunk egymásnak s nem tudjuk egymást megvigasztalni. Elmenekülök magam elől a tekintetemmel, s egy úriembert kezdek nézni a tükörben, a ki a hátam megett ül és a kit épen most púdereznek.

Az úriember középkorú, a kezében a „Fliegende Blatter”-t tartja, most felnéz belőle, mert a bajuszát kezdik kikötni. A borbély keményen felkantározza a bajuszkötővel az úriember felső ajkát s a bajuszkötő két szárát ráhúzza az úriember két fülére. Az úriember bajusza eltűnt a sárgás kemény háló alatt, az orr hírtelen megnőtt, az alsó ajak előregöglött, az úriember mereven és kellő regarddal nézi szigorú arczát a tükörben, olyan, a milyenek a régi római szenátorok lehettek.

Az úriember lelankasztja a klasszikus német élczlapot a kezében s átadja magát a fejmosás friss kéjének. A borbély felrázza a karcsú zöld üveget a fejre locsol belőle, míg a másik kezével szaporán borzolgatja az úriember hajzatát, egyszerre vad és rémült karaktert kölcsönözvén az úriember fejének Az úriember lehunyja a szemét, míg a fejmosás tart, talán fél a saját kinézésétől, vagy tán mélyebben és intimebben akarja élvezni e fizikai öröm pillanatait. Vége, a borbély a törülközővel tapogatja az úriember fejét, az úriember kinyitja a szemét, egyet köhög, s előrébb ül a széken, úgy látszik, a mi most jön, az nagyon érdekli. Valóban, a borbély az úriember frizuráját kezdi szerkeszteni. Az úriembernek kevés haja van, fájdalom, a kopaszságra ítélt férfiak közé tartozik, a kik első ifjúságuk után szálankint vesztik el koponyájuk állati és drága ékét.

Isten tudja, hányféle hajszeszt, kenőcsöt használt már, mióta rájött hogy hull a haja. Isten tudja, hányfélekép fésültette a haját ifjúkorától középkoráig, a míg a haja egyre kevesebb lett. Bizonyos, hogy nem nyugodott belé sohasem, s mindennap aggodalmasan és kényesen frizéroztatta magát, megjárta a kopaszodók frizura-iskoláját, hogy hajuk látszatát fentartsák.

Úriember most előrehajol, tanácskozik a borbélylyal, a ki a fésüt nekiszegezte a fejének. Lejjebb, lejjebb, mondja. A borbély odateszi a fésűt. Még lejebb, mondja az úriember. Most jó. Egészen a füle mögött szánt belé a fésű a hajba s áttereli a fej másik oldalára. A bal fülétől a jobb füléig szállítja a hajat, a nyúlt agyról a fej búbjára, borzasztó nézni a barázdát, a kit a fésű szántott. Most jön a kefe, keményen vasalja össze és nyomja a fejbőrre a hajat.

Az úriember összeránczolt homlokkal figyeli ezt a munkát, belé-belészól, a borbély ilyenkor eligazítja a hibákat. Mindig előfehérlik a koponya a haj alól, itt is, ott is, a borbély türelemmel és ambiczióval simít, húzgál, tapaszt, vasal az egy napra készülő frízurán, mintha őrök időkre szóló művön dolgozna. Végre az úriember elhallgat, lehajtja a fejét, forgatja jobbra-balra, úgy látszik, meg van elégedve, haja van, életerős, megnyerő külsejű, fess ember, el fogja csavarni a szép asszonyok fejét. Mi lenne, Istenem, ha most felkelnék innen, odamennék a háta mögé és megint összeborzolnám az úriember haját, a szép, kemény, megfagyott fényes fedőt?

...Megölne.