Nemrég a Vie-Long lószőrpamacsai kapcsán szóba kerültek a különféle állatoktól származó sörték és szőrök, illetve ezek különféle felhasználási módjai. Akkor csak idéztem belőle, de mivel igencsak témánkba vág, hát szerepeljen itt a Magyar Néprajzi Lexikon teljes, a kefekötő mesterségről szóló szócikke.

Kefét, ecsetet, meszelőt, pamacsot és söprűt készítő kisiparos. A kefekötés két alapvető munkafolyamatra tagolódik: a kefekötő előbb a kefék és ecsetek foglalatját, a kefefát készíti el faragással és esztergálással. A kész kefefát fúrszékre helyezi, ahol lábbal hajtott fúróval belefúrja a lyukakat, amelyekbe később a sörtét fogja befészkelni vagy bekötni. A kefekötő disznósörtét, ló-, bak-, borz-, mókus-, menyét- stb. szőrt vagy sikárgyökeret használ. A sörtét és szőrt vagy szurokkal ragasztja be, vagy dróttal, ill. fonallal kötözi rá a kefefára. A drótkefét drótsodrással készíti. A finomabb ecsetek sörtéjét forró hamuban edzi és puhítja.

Kép: kefekötő a hetipiacon (1972, Zenta, v. Bács-Bodrog m.)

Nekünk, pamacshasználóknak a borz persze teljesen természetesnek tűnik, többségünk valószínűleg a mókuson sem akad fenn, hiszen hallottunk már festőművész-ecsetekről (művész-festőecsetekről), meg elektrosztatikusra dörzsölt mókuszőrről, amellyel az aranyfüst-lapocskát lehet felemelni és a helyére illeszteni – a menyétnél azonban már egy pillanatra megállunk és elgondolkozunk. S gondoljuk, hogy persze, régen, naná, hisz akkor még vakondból is készítettek bundát, de hogy ma... Aztán beütjük a Google-ba, hogy menyétszőr vagy nyestszőr, és ezen állatkák szőrzete is rögtön más dimenzióba kerül. A festészet és a kozmetika ma is ugyanolyan alapként tekint rájuk és használja őket, mint a hagyományos borotválkozás a disznósörtét és a borzszőrt.

Kép: nyest (Martes foina Erxl.). Címkép: közönséges menyét (Mustela nivalis L.). Forrás: Brehm – Az állatok világa