Jöjjön ismét a kardos márka, de más, sokkal ritkább műfajban: megkaptam az újjászületett Wilkinson borotvakésemet.
Már nem is emlékszem, hol vettem, de nagyon tetszett: a márka borotvakésben igen ritka (azóta sem láttam, igaz, már tudok olyat, aki egyszer szintén látott egyet) jó méret, csak rozsda, de nulla csorba, szép jelzések a nyakon… Ültem rajta egy ideig, de megérte, mert közben Tibi barátom szépen fölprofizta magát a felújításban, így szakértő kezekre bízhattam, hogy kipofozzák. Szerencsére előtte is készítettem képet, így most jöhet egy „ilyen volt, ilyen lett” poszt.
Eredetileg ugyan nem akartam új nyelet neki, mert a régi panelek és a szegecsek is jó állapotban voltak, de történt egy kis baleset, és az öreg Wilki nyelének története innentől igen fordulatossá vált. Tibi ugyanis már szépen fölújította a pengét, amikor gondolta, hogy némi meleg fölött egy kicsit megegyengetné a nem tökéletesen sík, hanem picit vetemedett celluloid nyélpaneleket. Tette ezt legkézenfekvőbben a sütő gázrózsája fölött – s talán egy csöppet közelebb a kelleténél, merthogy az öreg celluloidnyél egy hirtelen, hatalmas lobbanással egyszercsak szó szerint eltűnt. Mint amikor a nindzsa a földhöz vágja a robbanógolyót, aztán mire eloszlik a füst, nincs sehol. Vagy amikor gyerekkorunkban a teljesen tönkrement pingponglabdát (azaz azt, amelyik el is repedt, mert a sima horpadást szépen kifőztük, hja kérem, hiánygazdaság volt) fölgyújtottuk, és élveztük, milyen hirtelen és intenzíven lángol el az anyag – nemhiába, szintén celluloid. Csakhogy itt majdnem fölgyulladt ám a konyha, meg nyaktól fölfelé a Tibi minden szőre és haja. Az persze nála is komoly nindzsakészségekre vall, hogy a lángolás ellenére volt lélekjelenléte nem messzire elhajítani a pengét, hanem fél kézzel hadonászós indiántáncot járva kibbekelni az elhamvadást.
Ha már így történt, akkor viszont hasonló stílusban, de modern anyagokkal gondoltam fölnyelezni a pengét: G-10 meg mikarta mellett döntöttem. (Aki nem tudná, a G-10 meg a mikarta igen kiváló fizikai tulajdonságokkal rendelkező, leginkább epoxival átitatott vászon- meg papíralapú, illetve üvegszálas műanyagok, amelyek késmarkolatok népszerű anyagai is.) A távtartó ék burgundivörös mikartája egyébként a Hegyes Sanyi féle Kadarka-késem nyélanyagából maradt meg (amely amúgy anno a Késportál blogjának legelső posztja volt).
A végeredmény fölöttébb jó lett, Tibi igen szép munkát végzett, és én személyesen büszke vagyok rá – meg magamra is. Előttem van ugyanis, ahogy úgy két éve, más témában ülünk az asztalnál, és mondja, hogy na jóóó, hát adjak neki egy Lord biztonságit, kipróbálja, mi ez a hagyományos izé. Hát, kipróbálta.
Utolsó kommentek