Az olasz pamacsmárkának köszönhetően az Omega a hagyományos borotválkozás területén is ismert és jól csengő név, most mégis az óráról lesz szó, mégpedig részben egy állvány kapcsán. Merthogy igen, kapcsolódnak ezek ide, több ágon is, meglássátok – görgess csak, és lentebb kifejtem meg elmesélem, miért.
Nemrégiben ugyanis föléledt bennem a mechanikus órák iránt mindig érzett, de amúgy régóta csak csendesen szunnyadó vonzalom. Amely vonzalom a hagyományos borotválkozást kedvelő, a műfaj eszköztárának szép tárgyait értékelő és megbecsülő férfi számára egyáltalán nem rendkívüli dolog, sőt. Egyenesági leszármazott, mondhatjuk. Mert akinek örömet okoz, hogy maga készít habot, maga feni a kését vagy hangulata szerint váltogatja a biztonsági borotváit, annak aligha van baja azzal, hogy reggel fölhúzza az óráját, vagy hogy bizonyos időközönként újra beállítsa, mert nem olyan pontos, mint a kvarc. Ugye, hogy van itten kapcsolódás? Én pedig, az újkori lelkesedés hullámán lovagolva ezt a régen látott Omega zsebórámat is előbányásztam, szervizeltettem és örvendeztem, hogy milyen szépen is jár.
Jöjjön egy kis történelmi kitérő. Ezt az órát érettségire kaptam, a nagynénémtől, hú de rég is, bizony, '86-ban. Merthogy érettségire kapni kell valami szépet, ugye, valami értékeset, de nem ám valami múlandót, válasszál valami örök darabot, kisfiam, amiről majd engem is megemlegetsz. (Utóbbi nem aktuális, a nagynéném szerencsére él és virul.) Ilyenkor sok családban rögtön fölmerül, hogy legyen ez valami aranycucc, naná: lánc meg medál, esetleg (horribile dictu) pecsétgyűrű, ilyesmi – na, ezek nálam szóba sem jöhettek, pedig addigra már rég nem NATO-kabátot hordtam, rajta az anno sokak által irigyelt, mert eredeti „nyugati” Dead Kennedys meg Ramones jelvényeimmel. Viszont jó ideje szerettem volna egy igazi, szép zsebórát, így egyrészt egy percet sem kellett gondolkoznom, mit is akarjak, másrészt teljesen képben voltam, hogy melyik belvárosi Óra-Ékszerben épp mit lehet kapni. Mentünk is egyenest a Vörösmarty tér sarkán lévőbe, ahol egy ideje már a kirakatban mosolygott rám ez Omega, és jól meg is vettük.
Vissza a jelenbe: szóval újra ketyeg az Omega, de hordani persze nem akarom, annál inkább szeretnék egy helyre kis állványt neki. Igen ám, de az eBay-es meg Vaterás állványok többsége vagy régi giccs és ronda, vagy új giccs és ronda, s ami meg igazán szép – mert ilyen is van, hajjaj –, az annyiba is kerül, amennyim nincs, és amennyit nem is szánnék rá. Ráadásul ez nem antik zsebóra, ehhez nem is menne jól valami márványtalpas bronzfigura. És akkor jött az ötlet, amely egyben a közvetlen borotvás kapcsolódás is: hogy hisz' van nekem jó kis fém pamacsállványom!, tán azt kellene e célra átalakítani. S persze egyből Bubba jutott eszembe, aki már több szépséges biztonsági borotva és borotvakés-állványt is készített magának és nekünk, borotvamániásoknak, pamacstartóval kombináltakat is, egy- és sokborotvásat stb. Megkörnyékeztem, vállalja-e.
Belement, de úgy, hogy nem átalakít, mert az macerásabb lenne, hanem inkább készít egyet, zöldmezősen, újonnan. Naná, hogy nem ellenkeztem. Megállapodtunk a fő paramétereket és a kampócska kialakítását illetően, és két hétre rá már bonthattam is ki a pakkot. Hát gyerekek, ennyire szép lett: az órához illően modern, elegáns vonalú, letisztultan szerény. Kérem szépen irigykedni. Köszönöm, Bubba!
Utolsó kommentek