Nemrég Az úr a szafárin is úr című poszt kapcsán írt hozzászólásában említette a T. Telhetetlen Olvasó, hogy szeretne egy hasonlót Kittenberger Kálmánnal is. Kérem szépen, a PésP az ilyen kívánságot örömmel teljesíti – feltéve, hogy van hozzá kedve meg ideje. Most épp volt...

Elsőnek jöjjön egy részlet Bársony István Kittenbergerről szóló méltatásából, 1921 júniusából, amelyet az író-vadász a vadász-író néhány héttel korábban, az Urániában tartott, nagy sikerű előadó- és felolvasóestjei kapcsán fogalmazott.

*

Mielőtt tovább folytatnám, bemutatom Kittenberger Kálmánt nagyjából azoknak, akik nem ismerik és méltán kíváncsiak rá. Nekem ugyan kedves gyereköcsém őkigyelme, akit nem túlságosan könnyen megnyiladozó szívembe fogadtam; de azért nem vagyok elfogult iránta: sőt, a szeretetem vele szemben csak szigorúbbá tudta tenni, aminthogy a magamhoz tartozók iránt mindig kevésbé vagyok elnéző; tőlök jobban bánt, ha kifogás alá esnek, mint a nekem közömbös idegenektől. Nos, Kálmán öcsémről, ha valaki csak úgy rátekint, senki sem tételezné fel azt, ami benne, mint egész férfiemberben, még fizikailag is lakik. Inkább alacsony, mint középtermetű, aféle kis «sűrű» ember; zömök, izmos, szívós, üdearcú, alaposan gyérhajú, szőke legény, most negyven éves; született Léván, tizennyolc évet töltött kis megszakításokkal az exotikus földrészeken; ott kint nagy szakállat eresztett, mert nehéz a rendes borotválkozás, de meg tekintélyt is tartott vele a törzsfőnökök közt; itthon leányarcúvá borotválkozik, mint valami kispap, megfordítottja a szinésznek, aki akkor növeszt bajszot, amikor szünetel a szinháza. Az én Kálmán fiam a „pihenésekor” borotválkozik, itthon t. i. ráér. Így tetszik jobban magamagának – vagy másvalakinek? – ezt ne firtassuk.

*   *   *

Másodiknak pedig szintén egy részlet, immár Fekete István: Kittenberger Kálmán élete című életrajzi könyvéből.

*

Hét óra körül járhat az idő, és én még lélegzetem is visszafojtva sóhajtok, hogy fel ne ébresszem barátom, aki a szomszéd szobában alszik. Nem is szoba az, hanem inkább olyan kis benyílóféle, elhúzható függönnyel és két fekvőhellyel, ahol a mosdó van, és igényesebb vendégeinket szoktuk elhelyezni. Barátom ugyan nem vendég, de nagyon kényes mindenre, ami vele történik, és egyáltalán nem kényes semmire – ami mással történik. ő meg van győződve, hogy én horkolok, s ez rettenetes baj, én tudom, hogy ő a horkolás mellett a fogait is csikorgatja, de ez szóra sem érdemes... Szóval ágytól már elváltunk, s ez nagy örömömre szolgált, amelyet azonban mutatni nem merek. Terror alatt vagyok – tudom –, de mit csináljak? Nagyon szeretem ezt a barátomat, és tűrök békességgel, sőt: örömmel...

És visszafojtom a lélegzetem, mert hátha felébred!? Aludnék még egy órácskát, de ha ő felébred, vége az álmoknak.

– Felkelnii!... felkelnii – énekli –, felkelniii... Ilyenkor csúnya dolgokat szoktam a fejéhez vagdosni, s ő élvezi, hogy mérges vagyok, mert megelégedetten énekel, zörög, jön-megy, intézkedik és – boldog. Közben borotválkozik. De nem ám egy helyben, nem ülve, hanem jár-kel, mint Orbán lelke és – énekel.

Először borotvafenőjét csattogtatja, ehhez néger indulók járnak; utána szappanoz, ilyenkor dudorászik, azután jön a borotva, s ekkor – végre – elcsendesedik.

És beleszól mindenbe!

– Nem borotválkozol? – kérdi. – Nem!

– Látod, én mindennap borotválkozom. Még Afrikában is...

– Az a te dolgod.

– De engem nem is szólhatnak meg. Jöhet bárki...

– Jön a nyavalya.

– De jöhet!

– Hát jöjjön! – dühösen rúgom le a takarót, és a kályha mellett meglangyosodott vízben mosakodni kezdek.

– Hohó! – üvölt – az én vizem!

– Nem érdekel.

– De már belemártottam a pamacsomat...

– Annak van olyan kellemes illata? Szeretem...

Az ilyen apró komiszkodást mindig méltányolja. Csillog a szeme, és szélesen mosolyog. Így kezdődik a nap.

*   *   *

Olyan apróságokkal persze ne foglalkozzunk, hogy Kitti bácsi afrikai borotválkozási szokásait illetően (hosszú szakáll növesztése kontra mindennapi borotválkozás) a két idézet homlokegyenest ellenkező dolgokat állít. A megdöbbentő igazság úgyis nálam van: Kittenberger Kálmán a Kilimandzsáró lábánál, a Viktória-tónál vagy a Ruwenzori-hegységben minden bizonnyal hol borotválkozott, hol meg nem. Egy a fontos: mára ő is olyan személyiség, akire joggal mondhatjuk, hogy menő, és akire mi, az utókor feltétel nélkül büszkék lehetünk. Ha volt neki borostája, ha nem...

A címkép a lassacskán már csak-csak megjelenő Kittenberger kaland-steampunk képregény egyik borítóterve.