Irodalom hétvégére. Babiczky Tibor írása nemrég jelent meg az Élet és Irodalomban, a szerző és a lap kedves engedélyével közöljük. Figyelem, tizennyolc éven fölülieknek!

A hatodik áldozatot június elején találták meg. Három taxis és két céges sofőr után most egy limuzinkölcsönző. A holttest egy foghíjtelken ült, a tűzfalhoz támasztva, srégen szemben a hajdani Danuvia fegyvergyárral. A kifogástalan öltöny és a kézzel varrott bőrcipő világított az elhanyagolt környezetben. Térdig érő gaz, a katángkóró kék virágai, eldobált sörösdobozok.

      A helyszínelők már végeztek – se ujjlenyomat, se cipőnyom; semmi –, a nyomozást vezető tiszt pedig szótlanul bólintott. Az áldozat illett a mintába. Nagy adag nyugtatót kapott, intravénásan, aztán lenyomtak a torkán egy zsilettpengét. A holttest frissen megborotválva, mint a többi öt. Eredetileg – a rendőrség által megszerzett fényképek tanúsága szerint legalábbis – mindegyik áldozat szakállas volt. Tiszta munka, vér sehol, kivéve azt a keveset, ami a szájukból kifolyt, miután lenyelték a pengét.

      Az öregség szaga. Levendula, púder, pézsma és citrus. Kevés mentol. A rendőrtiszt a nagyapjára gondolt, az állványra tett zománcos lavórra egy régi ház fürdőszobájában. Ébenfa nyelű borotva. Egy halványzöld fémtubus. „Figaró” – gondolta. „Ez volt a neve.” Egyáltalán nem kifinomult illat, mégis harmóniát áraszt. Egy letűnt világ rendje.

      Esteledett. A nyomozó felnézett az égre. Eszébe jutott egy történet, amit még gyerekkorában hallott, a világnagy óriásról, aki felakasztja az újholdat az égre, a régit pedig csillagokká vagdossa szét.

      Lassan elsétált a helyszínről, végig a gyárépület oldalában. Az utcasarkon egy kisbolt, előtte zöldséges stand. A citromok világítottak a mélyülő estében. A rendőrtiszt vett egy doboz Camelt, rágyújtott, és azon töprengett, hogy egy ilyen sorozat véget érhet-e. Amikor a kérdést megfogalmazta, már tudta, hogy butaság. Vége lesz. Mindennek vége szakad egyszer.

***

A férfi a kapuban állt és cigarettázott. Felizzott a parázs. Már régóta nem esett jól neki a cigaretta. Marta a füst a torkát. Azon gondolkozott, hogy ez a fájdalom – legyen mégoly jelentéktelen – valóságos-e.

      A valóságot csak mint testet volt képes elképzelni; mindegy, hogy élő vagy élettelen. Legyen hegy. Vagy ember. Tiszta forma, pillanatnyilag létező. A többi nem számít. Az időt úgysem érdekli az idő. Hogy a hegyet repedések hálózzák be, barlangok tátognak, búvópatakok kanyarognak. A testben meszes érfalak, lyukas gyomor, növekvő sejtcsomók. Kívülről stabil és szép. Egész. Végül összedől, beomlik, nem marad belőle semmi. Mindegy, hogy kő vagy hús. Hogy ezer évbe telik vagy kettőbe. Az időt nem érdekli az idő. A mélység, a takarásban lévő rész eleve sötét. De ez a sötétség csak akkor válik láthatóvá, amikor a romlás már visszafordíthatatlan.

      Ha a valóságra gondolt, a férfinek mindig a kappanháj jutott eszébe.

      Mennyi szánalmas emberi roncs. Mennyi lustaság. Mennyi semmibe tartó mozdulat és szó. Emberek és házak. A házaik. Kívülről szép.

      Felnézett a szomszéd ablakára. Sosem látta még az embert, csak a borízű hangot hallja minden szerdán és pénteken. Nőket hoz ide, mindig mást. Néha többet is egyszerre. Nem kurvák. Fűzi őket, általában sikerrel. A popzene esztétikájáról beszél, majd hirtelen témát vált, és áttér a női seggekre. Végül becsukja az utcára néző ablakot, elhúzza a függönyt. Másfél-két óra csönd. Este tizenegy körül elhajtja a nőket, fél órával később ő is távozik. A férfi átpöckölte a csikket a kapu fölött. Mindjárt tizenegy óra. Péntek. Két nő billegett elő a szomszéd lépcsőházból. Nevetgéltek. „Ez eléggé fájt” – mondta az egyik. „Nekem is” – válaszolt a másik. Nem volt a hangjukban érzelem, mintha csak az időjárásról beszéltek volna. Üres nevetésük elhalt, ahogy befordultak a sarkon.

      A szemközti járdán egy kutyát sétáltató pár. Szőke nő, oldalán kopasz fiú, trikóban. A nőből ömlött a szó. Az a rengeteg „És akkor…”-ral kezdődő mondat. A hangjában felháborodás, nem is emberi, inkább egy állaté, amelyik nem érti, miért bántják. Érdektelen. A férfi hirtelen együttérzett a kopasz fiúval. Hallgatni. Vagy mert meg akarunk szerezni egy nőt, vagy mert már belenőtt az életünkbe; mert félünk, hogy elveszíthetjük, vagy mert lemondtunk róla.

      Azt mondják, a férfiak állatok. Esznek, isznak, basznak, háborúznak. Tény. És aki csak piszkálja az ételt, szédeleg egy pohár sörtől, egy idő után már baszni sem akar, és hátba szúr, miközben megölel, az milyen állat? „A nők még az erőszakos halált sem érdemlik meg” – gondolta.

***

A rendőrtiszt hátradőlt a kanapén. Előtte a dohányzóasztalon egy palack Ardbeg. Alig lötyögött egy kevés az alján. Sokáig állt, nem az igazi. Üvegből ivott, nem talált tiszta poharat, és még ahhoz is erőtlennek érezte magát, hogy elöblítsen egyet. „Ez tényleg a legalja” – gondolta, és elindította a CD-lejátszót. A hangfalakból a Hot Water Music legutóbbi albuma szólalt meg. Harmadik szám. „State of Grace”.

      A nyomozó szinte sosem szólalt meg. Maga elé mondott néha egy-egy mondatot, otthon, egyedül. De az is leginkább káromkodás volt. Rengeteget dohányzott. A kollégái szép lassan megtanultak olvasni a „füstjelekből”. Ha a szívére vett valamit, mindig a szája bal sarkában szívta a cigarettát. Ha nővel volt előző éjjel, középen. Egyszerű hétköznapokon a jobb oldalon. Ha valamiben elmélyedt, vagy éppen ha feloldódott, jobb kezében, a mutató és a középső ujj második és harmadik ujjperce közé szorította a füstszűrőt. Ha unatkozott vagy menekült volna egy szituációból, egészen az ujjbegyek végével tartotta a cigarettát. Ha fontos döntést hozott, hüvelyk- és mutató ujja között szívta a slukkokat, a többi ujjával sátrat vonva a cigaretta fölé. Amikor az italra gondolt, öntudatlanul is bal kézzel dohányzott.

      A nyomozó hátradőlt a kanapén, előkotorta a zsebéből a cameles dobozt, és meggyújtott egy harmonikává gyűrődött szálat. Kesernyés, fűszeres füst. Kortyolt az üvegből. Tőzeg, dohány, jód, hínár és tengeri só íze. Meg az alkoholé. Felvett egy könyvet az asztalról. Egy olasz írta, egy másik tengerről. „Milyen másik? Még az egyiket sem láttam soha” – gondolta. „A dolgok nincsenek sem jól, sem rosszul, Carlo, de meglakolnak ezért a közönyért” – olvasta. A cigaretta végigégett. Ki sem vette a szájából, a nadrágja és az inge teliszóródott hamuval. Nem söpörte le. Maga sem tudta, mit jelent ez. Talán, hogy nem érdekli. Talán, hogy fáradt. Talán, hogy nem érdekli, hogy fáradt. A szám közben véget ért, a lejátszó ugrott a következőre. Kezdődött a „Drown In It”.

***

Az apám nem tanított meg semmire. Se úszni, se focizni. A teniszt szerette. Teniszezni se. „Viselkedj rendesen” – mondta mindig. Mindkét szó képlékeny volt. Nem tudtam, mit jelentenek pontosan. Apám még arra sem vette a fáradtságot, hogy legalább ezt elmagyarázza.

      Apám nem tanított meg borotválkozni. Pedig borbély volt. Műhely, frekventált helyen. Emlékszem a telefonállomásra – piros ragyogás – az ajtón belépve balra. A levendula és a mentol illata. Apám néha mesélt a munkájáról. Reggel hatkor már kezdődött a műszak. Taxisok, magánsofőrök meg a pártszékház alkalmazottai. Ölükben a friss napilap, szájukban cigaretta, előttük egy gőzölgő csésze rumos kávé. „Sir Géza bácsinak” hívták viccelődve.

      Apám sosem tanított meg borotválkozni. Hogyan kell az arcbőrt előkészíteni, mi a jelentősége a száliránynak, mennyit számít a penge minősége. A halála után megtaláltam: egyiptomi pengét használt, Lord márkájút. Végignézte, ahogyan lenyúzom az arcomat egy eldobható borotvával. Szakállat növesztettem. Most pedig gyakorolnom kell. Aztán megállnom az Úr előtt, csupaszon, ahogyan születtem. Mindent sajnálok, csak az életemet nem.

***

A bejelentés június 6-án, délelőtt 11:59-kor érkezett a kapitányságra. A szagra panaszkodtak a szomszédok. „A hetedik” – gondolta a nyomozó, amikor beszállt a kocsijába.

      Az áldozat a kanapén ült, meztelenül, előtte az asztalon egy kávéscsésze és egy újság. A hamutartóban egyetlen csikk. Fehér füstszűrős, mentolos Marlboro.

      – Ő az emberünk – mondta a helyszínelők vezetője. – Még búcsúlevelet is hagyott. Azt írja, mindent sajnál, kivéve az életét. Nyugtatónak nyoma sincs. Megborotválkozott, aztán lenyelt egy pengét. Nagy önuralom kellett hozzá.

      A rendőrtiszt az áldozat arcát nézte. Aztán közelebb hajolt. Pontszerű vérzések a bajuszvonalon és az áll alatt.

      Csak a saját arcával nem bírt. Csak az nem lett tökéletes.

Megjelent: Élet és Irodalom, 2012. szeptember 28.