Van egy borotvám Léber Kálmántól. Ennek kapcsán derült ki anno, hogy Budapest nagy ismerője és szerelmese, N. Kósa Judit már írt is őróla. Amikor pedig ezt én is megjelentettem, kiderült, hogy Imi barátomnak még Léber Kálmán ominózus könyvecskéje: A borotva éle és a borotválkozás is megvan. (A mázlista.) Kölcsön is adta, és fogok szemezgetni belőle – a tartalmának megfelelően persze főleg technikaibb dolgokat, de mivel Kálmán bácsi a jelek szerint igencsak szeretett írogatni, sőt, konkrétan fűzfapoéta is volt, elsőnek jöjjön egy kis irodalom.

Még Nagymagyarország idejében egy faluba az őszi hadgyakorlat alatt egyik nagyobb csapattest törzse érkezett. A vezénylő tábornok kemény és rücskösarcú katona volt. A borbélyokkal sokszor volt hadilábon, amikor háború nélkül is kénytelen volt saját vérét látni.

Az ügyeletest borbélyért küldte, de meghagyta, hogy ne valami újoncot hozzon, hanem a mester jöjjön a legjobb késével. Az ügyeletes úgy adta át a parancsot, mintha a borbély is katona lett volna. Nem tévedett, a borbély tartalékos honvéd volt. A borbély nagyon megörült a meghívásnak. Kétéves katonáskodása alatt sok katonát megborotvált, de generálist egyet se. Tucatnyi kését terítette maga elé, hogy melyiket is vigye, mikor kiválasztotta a szerencsés kést, amelyik vele katonáskodott, örömmel gondolt szolgálati éveire. – A családi ereklyébe teszem ezt a kést és rájegyzem a dicső munkának idejét és tényét. Lefente a borotvát, hajszálon is kipróbálta és erőltetett menetelésben igyekezett a főhadiszállás felé. A tábornok úr egy kis vidéki ház padlós szobájában várta. A zománcozott mosdótálban már bent volt a friss víz. A tábornok úr zubbony nélkül, ingujjban, türelmetlenül járkált a szobában. Szolgálati revolverét az ablak előtti asztalra helyezte. A borbély kopogtatás és szabad jelzés után katonásan lépte át a szoba küszöbét. Amikor meglátta a tábornok úr nehéz terepnek ígérkező arcát, az előlegezett örömnek elengedte a felét. Ha nem látja a nadrágon a széles piros sávot, jobb arcú katonát keresett volna generális borotválásra. Minden erejét összeszedve vágta ki:

– Tábornok úr alázatosan jelentem, Bátor Lajos 17. honvédgyalogezredbeli tartalékos honvéd vagyok, az itteni borbélymester.

– Engem jött borotválni? – kérdezte a tábornok úr.

– Parancsára, tábornok úr – felelte Bátor Lajos.

– Látja azt a revolvert az asztalon? Nézze meg, van-e benne golyó!

Bátor megnézte az élessel töltött revolvert és aggódó szemekkel nézett a tábornok úrra.

– Figyelmeztetem, ha vért látok az arcomon, azzal a revolverrel agyonlövöm.

Olyan katonás határozottsággal helyezte kilátásba a megtorlást, hogy a borbélymester az ajtó felé húzódva csak ennyit mondott:

– A segédemet küldöm el, mert én nős, családos ember vagyok.

Alig tízpercnyi idő múlva dúshajú, csinos frizurára fésült borbélysegéd állt a tábornok úr előtt. Amikor a borbélysegéd elmondotta a jelentkezési dikciót, a tábornok úr azt kérdezte: van-e családja? Ártatlan, boldogságtól mosolygó arccal felelte, hogy nem családos, de az esküvő az új bor megforrására már ki van tűzve. Amikor a tábornok úr közölte vele a borotválkozási feltételeket, csinos piros arca olyan lett, mint a májusi tej: fehér is, meg sárga is, nem nézett tovább a tábornok úrra, hanem az ajtó felé, nem állja-e valami útját. A kilincsre tette a kezét és csak ennyit mondott:

– A Tónit küldöm el, az mindenre vállalkozik.

A Tóni még inas volt, de voltak olyan vendégek a faluban, akiket Tóni már borotvált, és ezek szívesen mentek a mester üzletébe akkor is, mikor sok vendég volt, mert ilyenkor a Tónit könnyen kifoghatták anélkül, hogy a mester vagy a segéd megsértődnék. A vendégek gyakran fejezték ki megelégedésüket az inasnak azzal is, hogy hogy a borravalót meg-megtoldották. Egyik-másik gazda cseresznyeszedésre, meg szüretre is meghívta. Mikor Tóni beállított a tábornok úrhoz, a tábornok úr igen haragos volt és kemény, barátságtalan hangon harmadszor is elmondotta a megfenyegetést.

A tábornok úr csak akkor esett gondolkozóba, mikor ez a gyerkőc fület se billentett rá. Elővette egyetlen kését, szerény habzószerszámát és serényen készült a komoly munkára. A tábornok úrnak megvillant az agyában, hogy elzavarja ezt a gyereket. Nem tette.

– A mester is, a segéd is elszaladhat egy rücskös generálistól, de egy generális, egy hadúr csak nem futamodik meg borbélyinastól! Ha én küldöm el, csak én retirálok. Ez a fiú nem fél a haláltól, én féljek egy kis saját véremtől? Láttam én azt már eleget.

Ahogy ezek a gondolatok átvillantak az agyán, a fiú szemébe nézett és azt látta, hogy ez a fiú tudja, mit csinál: őt borotválni küldték, ő azt elvégzi. Eszébe jutott a tábornok úrnak a hadi akadémia, amikor boldog ifjúkorában az előadást hallgatta. Egyik kiváló tanár így adta elő a csatanyerést: a támadást úgy hajtjuk végre, hogy a gondolatot is, az ágyúk csövét is, az erő magvát is egy pontra koncentráljuk. Mint egy éles borotvával vágunk bele az ellenség testébe és a nyílást kiszélesítve göngyölítjük fel az ellenséget. Ilyen munkánál nem szórhatjuk szét sem az erőt, sem a figyelmet. Ifjúkori gondolatok, hadászat és fegyelem cikáztak az agyában, mikor a gyerek szappanozni kezdett. De mire a víz, szappan, hab és ecset az arccal egyenlő meleg lett, édes álmosság vett rajta erőt. Tudott hinni ennek a gyereknek. Nem borzongott, hogy torkán tartja a kést, pedig idegen ember puszta keze is rossz érzést vált ki, ha torkunkra teszi.

A tábornok úr akkor ébredt fel, mikor Tóni a törülközőt a nyakáról leoldotta. A tábornok úr hirtelen felállt és a tükörbe nézett. Midőn kezét az arcán végighúzta, meg is győződött, hogy a gyerek jól végezte a dolgát. Ahogyan Tóninak szemébe nézett, látta, hogy a gyerek örül a sikeres munkának. Egy koronát nyújtott külön a fiúnak. A fiú megköszönte és indulni akart. A tábornok urat olyan érzés fogta el, mint amikor az embernek kedves vendége van indulóban. Szerette volna a távozást késleltetni.

– Gyere csak közelebb, fiam! Nem féltél-e, hogy én téged agyonlőlek?

– Nem csináltam én az életemben olyat, hogy ezt megérdemeljem.

– Megmondtam, ha megvágsz a borotvával, agyonlőlek.

– Tudtam, hogy nem vágom be a tábornok urat.

– Hogy volt bátorságod így kockára tenni az életedet?

– Én nem tettem kockára. A bevágást én hamarabb észrevettem volna. A borotva ott volt a tábornok úr nyakán. Egy nyisszantás, és a tábornok úr nem tudott volna lőni...

Címkép: A tábori borbély – Jean Baptiste Eduard Detaille, 1876