Voltam nemrég a Magyar Szecesszió Házában, persze hogy találtam magunknak is valamit.

Leginkább is ezt a szépséges borbélyszéket. Úgy stílusában, mint műszaki felszereltségében szerény, józan darab, semmi sincs benne (rajta) a hatalmas amerikai fotelek krómozott-nikkelezett díszeiből, süllyeszthető-dönthető-forgatható technikájából (na persze azokat is szeretjük azért). Csak fa és bőr, néhány ív és szöglet, egyedül a fejtámla magassága állítható – mégis milyen szép.

Az üléspárnán lévő papírkáról a következőket tudjuk meg:

A gyártó kiléte tehát ismeretlen, de legalább azt tudjuk, hogy ki volt a hajdani forgalmazó: Ángyán Béla. Azért alá-mögé kukkantottam, és hátul, az ülőkereten még ezt a kis táblát is leltem, bár csak ugyanaz van rajta, mint a cetlin.

Találtam aztán még ezt a szép piperekészletet is.

Nekünk, férfiaknak ennyi mindenre ugyan nincs szükségünk, de az ilyen hajdani készletek egészben amúgy is ritkán maradtak meg, elszórt darabjaikból viszont elég könnyen találni bolhapiacos példányokat. Ajánlom, hogy nézegessétek őket, mert csinosak, stílusosak, és mennyivel szebben mutat bennük az átfejtett aftersév. Főleg, ha utóbbi még színes is, mint a Barbon, amelyet amúgy is abban a méltatlan műanyagflakonban árul a Caola.

Ráadásul minőségre is jó, míves kiállítású kellékek ezek, sokszor kristályüvegből. Lám, az enyémnek a fémkupakja alatt még egy külön kis üvegdugó is rejtőzik.

Szóval csak hajrá. Az Apródon most is van egy Ángyán-féle borbélyszék, restaurált állapotban – bár én büntetésből minimum örök Mikiegér-fejeket lakkoznék a körmeire annak, aki „restauráláskor” egy százéves szék ülőfelületébe képes kereszthornyos (magyarul csillag- vagy Phillips-) csavarokat hajtani. Illetve a hajrá persze leginkább rám vonatkozhatna, ebben a nagy hallgatásban (havi egy poszt, te jó ég...), de a munkámban jelenleg az év legterheltebb időszaka zajlik, így most csak ennyire telik.